Ott a tankönyv. Miért nem elég?
A tankönyv a tanórával együtt működik. Definíció, példa, feladat: a köztük lévő magyarázó lépést, amitől a gyerek megérti, miért pont az következik, a tanár teszi hozzá. Egyedül forgatva ez a lépés hiányzik, és a könyv azt sem látja, hol akadt el a gyerek. Ezért van az, hogy sokan otthon hiába ülnek le vele.
Vannak olyan tankönyvek is, amelyek ráadásul a megértés sorrendjét sem tartják. Előkerül bennük olyan, aminek még nincs meg az alapja, és sok bennük a mellékvágány: olyan rész, ami nem visz közelebb a következő lépéshez.
Ennek két következménye van. Az egyik, hogy a gyerek energiája olyasmire megy el, amiből nem lesz tudás, pedig az energiája véges. A másik, és ez a súlyosabb: a fejében nem áll össze rendszerré az anyag, mert a részek nem egymásra épülve érkeznek. Marad egy halom külön-külön bemagolt szabály vagy feladatmegoldási séma, amiről nem tudja, mikor melyiket kell elővenni.
Innen jön az, amit már otthon is látni: fogy az önbizalma. Aki pedig nem bízik magában, az egy feladatnál el sem indul. Inkább azt mondja, hogy „ezt nem értem", pedig meg tudná oldani, csak nem meri kipróbálni. A matematikában viszont pont ez a bátorság kell: elindulni valamerre, megnézni, hová vezet, és ha zsákutca, visszafordulni. Ez nem tehetség kérdése, hanem azé, hogy a gyerek merjen hibázni.
Egyéni órán a magyarázó lépést a tanár teszi hozzá, és látja, hol akadt el a gyerek. A sorrend is visszaállítható: kiderül, mi hiányzik alulról, és onnantól minden új dolognak van hova kapcsolódnia. Amit így tanul, azt megérti, és ha megérti, megmarad használható tudásként.