Miért nem elég megmutatni a megoldást?
Az egyik út szerint a tanár végigcsinálja a típuspéldát elejétől a végéig, aztán a diák kap egy hasonlót, hogy oldja meg egyedül. Ez olyan, mintha valakit úgy tanítanánk járni, hogy sétálunk előtte egy kört, és azt mondjuk: tessék, most már tudsz. Ezzel nincs is baj, ha a diák már tud járni. Aki biztosan áll a lábán, annak elég megmutatni az útvonalat. Erre jellemzően annak van szüksége, akinél az alapok rendben vannak, csak egy adott téma nem ült le.
A másik lehetőség szerint a diák maga csinálja végig a feladatot, a tanár pedig egyszerre csak egy apró lépést ad hozzá. Ha félremegy, az abban a pillanatban kiderül, nem a feladat végén. Ez olyan, mint amikor valakit tényleg járni tanítunk: eleinte mindkét kezét fogjuk, figyelünk minden megingására, aztán egyre lazábban tartjuk. Először sima talajon, később egyenetlenen.
A szakirodalom ezt fokozatosan elvékonyodó segítségnek hívja. Az elején sok, a végén semmi, és a lényeg az, hogy közben ne a segítséghez szokjon hozzá a diák, hanem ahhoz, hogy magától megy.
Aki bizonytalanul áll, annak a bemutatóból nem lesz tudása, történjen ez akár az iskolában, akár videón: csak annyi marad meg, hogy látta, ahogy valaki más végigmegy. Ezért egyéni órán a második módszer a főszabály. Lassabb, cserébe ez az, ami megmarad, és stabil alapot ad a ráépülő anyagnak. Egy tizenöt fős csoportban viszont nem lehet így dolgozni, videón pedig végképp nem. Ehhez az kell, hogy valaki minden pillanatban lássa, mit csinál éppen a diák.